Hideg vagy, nem meleg,
Önmagadat elfelejted,
S némán bámulsz az égre,
Mikor szád feleselne,
Nem kérdezel, nem felejtesz,
Csak vagy mint a többi ember,
Szürkén beállsz te is a sorba...
S felejted az életedet,
Nem álmodsz, vagy ha igen ,
Rémálmaid gyötörnek,
S újra sírva kérdezed :
Hová lett az életem?
Hová lett a boldogságom?
Miért mosolygok? Miért sírok?
Mit érek én nélküled?
S te mit érsz majd nélkülem?
Voltak napok mikor szerettük,
Hogy hajunkat fújja a szél,
S felhőtlenül nevettük,
Ahogyan az élet mesélt,
Mert azokban éltünk, hittük a végtelent,
A pillanatok soká tartottak,
De a gyertya elaludt hirtelen,
S követte a tél a nyarat,
Veri a tenger, mossa a partot,
Lassan új élet kezdődik,
A béke felváltja a harcot,
Már új történet íródik.
Te céda, kedves gyermek,
Miért kiáltasz most felém?
Mit ártottam én neked,
A tavasz első reggelén?
Miért teszed rá vállamra a terhed?
Miért engem okolsz keservedért?
Miért nem emeled fel saját kereszted,
S vonulsz egyedül ahogyan én?
Azért, mert jó társra leltél bennem,
Hisz jámborrá lett szolgád,
Ki elfogadott ahogy Isten teremtett,
Mert életet adtam, nem halált.
Végre itt a tavasz már, bár
Szívemben még dúl az ősz,
Mert pucéran rohanhatnánk,
S most csak a magány üldöz,
Te már virágot szedsz a réten,
Válogatsz, szedegetsz sokat,
Én pedig majd a legszebbet
Letépem, s várok míg elhervad,
Mert szerelmünk virága,
Romlott volt száz esztendeje,
És ily sokáig tart majd,
Mig új csókokat szedek.
Az augusztusi nyári szellő
Bejárja az utcákat,
A nap némán feljő,
Kergeted az álmaidat,
Nem jó semmi most neked,
Csak ha némaság van,
Mert akkor nem érezheted,
Ürességét visszhangodnak,
Elhagytál míg öleltelek,
Szépen, hosszan játszottál,
Hogy a végén én menjek el,
S te legyél ki megbántódtál,
Szerelem...Polcra raklak,
S majd egy szép hajnalon,
Leporollak, elringatlak,
S talán majd újra játszunk.
Kezem kihűlt. Lélegzetem lassul,
A fejem forrong még a dühtől,
Az a régi ősi dallam megzajdult,
S itthagyta szívemet a dűlőn,
Mint a fegyver mi régen lőtt már,
Pedig volt vad bőségesen,
Tisztítom újra a puskám:
Nyelvem hegyét élezgetem,
Felveszem az új zubbonyom,
Ruháját az örök nyárnak,
Kisérjen szerencse utamon,
Mert járt utat járatlanért hagytam,
Mert kell a kín, a kaland, a magány,
Hogy elfelejtsem : otthonom hol van,
S ne töprengjek hosszú vacsorán,
Hogy mit rejteget a desszert a vadonban,
Fújják új szelek hajamat!
Öleljenek új kezek!
Érezzek új illatokat!
Élvezzek, úgy szenvedjek!
Jöjjön új csodaszarvas,
Kit üldözni lehet,
S követem amíg tudom majd,
Hogy mi a sorsom s a végzetem,
Kezem kihűlt, lélegzetem lassul,
Fejem forrong még a dühtől,
Az a régi ősi ár megindult,
S érzem hogy majd újra eljő…
Már százezer éve írom e sorokat,
Memoárját megúnt életemnek,
Hosszan várom a valódi hajnalt,
Mikor végre veled ébredhetek,
Az egyedüllét lassan megőrjít,
Csak egy bútordarab vagyok mostan,
Kit gazdája nem takarít,
Csak hagyja állni a porban,
Odakint tűz a nap, s nevetések,
Vidáman táncol az ifjúság,
S én idebent csak némán nézem,
Miként emészt a sorstalanság,
Nem jó ez így : fiatalon, hevülten,
Úgy viselkedek mint a nyugdíjasok,
A boltban hosszan számot vetek,
A portékáról listát írok,
Elszámolom a tetteimet,
Mert nem kérdés hogy hibáztam,
A hívogató élet helyett,
A halállal paroláztam,
Most némán várom a hulla válaszát,
A kérdésre mit fel sem tettem,
Isten, ha látsz még – ne a látszatát,
Hanem az értelmét mutasd életemnek!
Péntek volt. Délután. Fújt a szél.
Fáztam, Te nem fáztál. Csak ültünk.
És helyetted már csak a szellő mesélt,
És helyettem csak a közhely beszélt,
Folytak el a hajnalok,
Már nem volt részeg senki,
S a biciklim csak kattogott,
És újra dúdoltam, megint,
Még egy hétvége nélküled,
A hiányodat tapintom,
Mert kezem egyre érdesebb,
Mert terhemet már nem bírom,
Ne szólj hogyha haragszol,
Inkább hazudj, úgy könnyebb,
Sírj – én már nem tudok...
Elittad az összes könnyem.
Keserű a szám,
Szomorú most nagyon,
Mert itt hagyott hazám,
A hideg pályaudvaron,
Lassan indul a vonat,
Felhők keringenek,
Ez a furcsa moraj,
Bejárja most szívemet,
És fáj, nagyon fáj,
Ez a lassú zene,
Kavarog a táj,
Iródik a mese,
Hűtlen voltam hozzád,
S most visszaadod,
Benyújtod a számlát,
S lassan elkullogsz,
El sosem hagytalak,
Te mostoha hazám,
Mindig magyar voltam,
Este, reggel, délután,
Valami mindig hiányzik,
Most te vagy az nem tagadom,
Velem csak a szellő játszik,
Fúj, lökdös, s persze hagyom.
Ahogyan telnek az évek,
Követi az ősz a nyarat,
Úgy múlnak el a remények,
Amint a levelek hullanak,
A szerelem is így megy el,
Mindig vissza táncol,
De a fizika végül nyer,
S földet érünk valahol,
Meghalva sárgán-barnán,
Ébredünk a pázsiton,
Majd elégünk talán,
A máglyán , az udvaron.
Maradj még kérlek,
Maradj velem még,
Ne hallgas a zenére,
Mely elröpített rég,
Csak még egy csók,
Csak még egy ölelés,
Érzelmek partjáról szól,
Most e néma kéregetés,
Mert mit kér az,
Kinek maradt a magány,
S nyár helyett az ősz jött,
Az ősz, s nem a nyár,
Most csönd van,
Hallgat a tenger,
Hallgatok én is,
Ordítok tán egyszer…
És csak pipázott az édes,
A hosszú nyári éjszakában,
Nem szóltam már egy éve,
Csak gyönyörűen zongoráztam,
Szőkitett lett ő is,
De már nem bánom,
Én nagyon sokat változtam,
De ő nem változott,
Gomolyog a pipa füstje,
Parázslik a cigi vége,
Nyár végén az éjszakában,
Itt van most az este vége.
Keserű de finom.
Pezseg és bársonyos.
Krémesen csúszik le a torkomon.
Mindenki megelőz, megy a hegyre.
Gyönyörű idő van.
Mindjárt indulunk, édes.
Csak még leküzdöm a kávékólám.
- A terítő bánatára –
S elszívom a cigarettám.
Meleg a kávé és finom,
Átölel minden hajnalon,
Szeretőm ha nem vagy velem,
Melegség a nagy hidegben,
Lehet hosszú, vagy rövid,
Pont mint az élet,
Édes mint a csók,
Keserű mint könnyed,
Gőzölög a pohár,
Száll a füst, hiába,
Az álmaim ostobák,
S nem válnak valóra.
Az élet és az irodalom,
Befújt a hegyek közé,
És a szél rám kiáltott,
Savoie megye környékén,
Frissít, hűt, fáraszt, melegít,
Pont mint Finnországban,
Meztelen szauna után repít,
Az ösztön a fagyos tóba,
A lélek kopár hegy sziklája,
Tudás meleg fénye kényezteti,
Rendíthetetlen tapasztalatával,
Tartja letűnt kor lámpásait.
Hazudtunk magunknak és féltünk,
Hogy nem magunk vagyunk,
Nagy hajóval jöttek értünk,
S mégis egyedül maradtunk,
A némaság szigetén,
Mosta a tenger a partot,
A szádba rózsa nőtt,
Az enyémbe kaktusz,
Sajnálom hogy bántlak,
Mert te is azt teszed,
Mert így olvastad,
Az életed könyvében,
Harcolunk mint két beteg,
Öreg vén szerencsétlen,
Fiatal vagy még nekem,
Fiatal, és túl öreg,
Nézem a tükörben magam,
Megtört a kép valahol,
Pedig megtaláltalak,
Pedig szeretted ahogyan volt,
Most biztos egyedül ácsorogsz,
S várod hogy jöjjön a nyár,
Várod az újat, a mámort,
De kijózanít a rideg valóság.
Füstös helyen ültem szórakozottan,
Bennem volt egy pezsgő már,
Egy lány cigarettát kért halkan,
De nem volt több a tárcámban már,
Hirtelen felcsillanó szeme,
Gondolkozásra buzdított,
Biztosan felgyulladt lelkesedése,
Mikor tekintetem rámosolygott,
Leült hozzám, beszélgettünk,
Persze csak felszínesen,
Úgy látszik a színésznők,
Nem szeretik a lényeget,
Elkábított lelkének szivárványa,
Kincsesládát mutatott, de kulcsot nem,
S majd mikor álmomból fölocsúdtam,
Ölelkeztünk a táncparketten.
Fáj a lelkem, a szívem,
És miért?
Ó ne kérdezd,
Ne kérdezd, ne kérdezd,
Egyedül vagyok magammal,
Kicsiny Magyarságommal,
S egy hang a fülembe súgja :
Baross utca, Baross utca,
Küszködök a szavakkal,
A gondolattal, illatokkal,
Látlak az utcán benneteket,
Hallom minden keservetek,
Milyen lenne most otthon?
Feltételezések, reménykedések,
Az életem egy hosszú álom :
Következtetések, megbélyegzések,
Hiányzol kicsi utcám,
Sírok utánad, ordítok,
Hallasz még egyáltalán,
Vagy tényleg egyedül vagyok?
Ottan a Király nem gyalog jár,
A csirkefogók megkövültek,
Az utcákon a régi idők porát,
Legyezi a szél tova keletre,
Elhagytalak mint rossz szeretőt,
Te álnok , keserű héja,
S most hiányzol ringó bölcsőm,
Éjjel - nappalik Babylonja.
Te ezernyi álmot szülő,
Paradicsomi vidék,
S benned önmagamat lelő,
Gyönyörű férfiúi kép,
Boldogan gondolok most Terád,
A parton, hol az álmok valóra válnak,
Miként jártam vidékeid: a nyár
Suttogja fülembe emlékiratának,
Fénylő lapjain, hasábokba szedve,
Szeretőn mosolyogsz most le rám,
Mert ottmaradt lényege szívemnek,
Nem várva ellenszolgáltatást,
Csak engem vár vissza, most már érzem,
Tenyeréből dudorodik az ér,
Hiányom bántja, nyugtatja szépen,
Mert eljő majd, mit jövendöl az éj.
Az éjszakák sorakoznak a balkonon,
Az eltűnt nyár búcsúzón sóhajt,
Szeretetlenül fázva forgolódom,
Ûres ölelések süllyedő hajójában,
Vendég vagyok a saját hazámban,
És ismeretlen a barátok közt,
Idegenként figyelem családomat,
Amint engem szivéből elüldöz.
Mindig hittem benned,
Mert sosem csalódtam,
S mikor eldöntöttem,
Mindig ugyanazt kaptam.
Budapest utcáit róva,
Vagy egyedül a tengernél,
Velem voltál magányomban,
Hittem hogy az élet szép.
Sok alakot öntesz, színész vagy,
S melletted az ember úgy érzi
Egy percre vagy egy órára,
Hogy minden megszűnik lenni.
De a másnap rémes. Sőt. Egyre rosszabb.
Fejfájás, hányinger, vér, fájdalom.
S dühöngve kopogtat a skizofrénia,
A lelkem csukott ajtaján, északon.
Nem kellesz már, nem csapsz be többé,
Te ócska lejárt lemez,
Én megjártam a poklot , s örökkön,
Mindig láttam a mennyet.
Ég a gyertya, fénye az éjnek,
Ravatalja ez a leküzdött vadnak,
S jő a nappal az éjre,
Újra szekrényben a poharak.
Kortalan szélhámosok könnyelműen
A húrok közé csapnak,
Dalolnak hamis útvesztőben,
Nyugtatóktól kábulatban.
Viharvert ország, irodalom :
Mert kihalóban a közönség.
Az álom lakás, négy kerék, lurkó :
Materializálódó szellemi örökség.
Már nem gázol senki elvadult tájon,
S nem is bujdosunk, nincs hová.
A világ tágult, hazánk zsugorodott,
Nyelvtörvény csúfolja testvérünk szavát.
Ès mindenki hallgat. Várja a sorát
E szürreális vérnarancs plázában,
Kihalt a nő, a férfi, a madár,
Újjá született Csák Máté hazája.
Hol kiskirályok nagy fekete hintón,
Vágtatnak a válótermekbe,
A bűn erény, mit a sors kovácsolt,
Nem bűnös senki hol közös a vétek.
Már kétszáz éve is millióan tengtek,
Étlen – szomjan, hazugságban.
Miért büntet még mindig az Isten
Indulattal, tudatlansággal?
A kifakult zongorát felgyújtották
Régi idők régi dalai,
Az élet nyugatra szállt,
S elrabolta hazánk fiait.
Legnagyobb kincsünk nem látható.
Azt szívünkben hordozzuk.
S vele várom feltámadásotok,
Elhúnyt költők, forradalmárok.
Én : mint ember egymagamban,
Hordozom őseim akaratát,
Hogy megfejtsem titkaikat,
Ne kövessem el újra a hibát,
Amiért itt vagyok ülve a buszon,
Az örökkévalóság buszán,
Mert minden életem ordít most,
S nem jön még a végállomás,
Reménykedek hogy felszállsz majd,
Szemembe nézel, megkívánsz,
S az elődök megbocsájtanak,
Hogy nem kerülöm ki a csapdát.
Ifjúságom naplementéjét
A Tihanyi - révből nézem,
Hosszan várom míg a sötét
A horizonton mindent ellep,
A derűs szép ifjúból
Deres, ráncos lészen,
A hosszú pesti éjszakákból
Rövid, vidéki reggelek,
Mert aludnék én tovább
Álmodva még új nyarat,
Mesét, zenét, szivárványt,
Örökkön tartó csókokat,
Mert habár a test öregszik,
A lélek el nem fonnyad,
És örökzölden küszködik,
Évszakok viharában.
Nem lészen több hazugság már,
Most itt vagyok, itt vagy velem,
Bennem a világok oltárán,
Tömjén füstök ébredeznek,
Meggyónom a bűneimet,
S a szent szó megtisztít,
Àlmom az örök természet,
S az ölelésed mely elrepít,
El, távol a magaslatokba,
Sziklák ormán süvölt tovább,
Szerelmünk halhatatlan,
Hosszú csókját ízleli szám,
Nyár van, bizony itt a nyár,
A madarak dalolnak,
Fészket raknak talán,
Remények büszke fájára,
Hosszú volt a tél, néma és rideg,
Eltévedtem, de úton vagyok,
Nevetve figyelnek az emberek,
Hogy utazásom föl miért nem adom,
A tudatlanok nem tudják,
Miféle erő hajt engem,
Mert sohasem láthatták,
Hívó tekintetét a mindennek,
Szerelem nélkül nincs élet,
Èlet nélkül nincs halál,
Halál nélkül nincs értelem,
Èrtelem nélkül nincs tudás,
Te azért vagy itt most, hogy tanulj,
S csendben hallgasd a csendet,
Hogy végre meghalld lelkedben a gazul,
Elhalkított szavát az Istennek,
Hogy elveszítsd az életed,
Az örökkévalóságért,
S ne kelljen újra átélned,
Születésed fájó gyötrelmét,
Hiszek abban, hogy a világ,
Nem dönt következetlenül,
S bár megtalálhatod szerelmed,
A végén csak Te maradsz. Egyedül.
