Már százezer éve írom e sorokat,
Memoárját megúnt életemnek,
Hosszan várom a valódi hajnalt,
Mikor végre veled ébredhetek,
Az egyedüllét lassan megőrjít,
Csak egy bútordarab vagyok mostan,
Kit gazdája nem takarít,
Csak hagyja állni a porban,
Odakint tűz a nap, s nevetések,
Vidáman táncol az ifjúság,
S én idebent csak némán nézem,
Miként emészt a sorstalanság,
Nem jó ez így : fiatalon, hevülten,
Úgy viselkedek mint a nyugdíjasok,
A boltban hosszan számot vetek,
A portékáról listát írok,
Elszámolom a tetteimet,
Mert nem kérdés hogy hibáztam,
A hívogató élet helyett,
A halállal paroláztam,
Most némán várom a hulla válaszát,
A kérdésre mit fel sem tettem,
Isten, ha látsz még – ne a látszatát,
Hanem az értelmét mutasd életemnek!
